I'll See You Again [JongTae] [OneShot]

,,Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag..."

Müller Péter

- Szép jó reggelt!
Álmosan nyitom fel a szemeim, hogy felnézzek rád. Mosolyogva állsz az ágyam mellett, mint mindig, várva, ma más választ kapsz-e, mint szoktál.
- Nekem nincs szép reggelem... - morgom, mire Te csak felsóhajtasz és leülsz mellém.
- Ugyan, Hyu. Gyönyörűen süt a nap, a családod lent vár a nappaliban, és nézd csak, kit hoztam...
Sóhajtok egyet, majd teljes érdektelenséggel ülök fel, megnézni, most mivel próbálsz életet lehelni belém.
- Gyere csak ide, Roo! - szólítod mosolyogva a barna szőrpamacsot, amelyik épp most ugrik fel melléd.
- Azt hittem, a nővéremnél van...
- Hiányzott neki a gazdi. - terelgeted felém a kutyát, aki rögtön rám is veti magát, próbálva némi vidámságot csempészni egykori gazdájába, mindhiába.
Fásult mozdulatokkal kezdem simogatni a kezemhez bújó fejét, de mindkettőtök kérlelő tekintete ellenére sem vált ki belőlem érzelmeket.
- Hagyj aludni, Taemin. Fáradt vagyok...
Visszadőlnék az ágyba, álmatlan eszméletlenségre vágyva, amely az egyetlen megnyugvást nyújtja a nyomoromban. De Te nem engeded.
- Nézz ki! - parancsolod határozott, mégis olyan lágy hangon, amely csak a Te szádat képes elhagyni. Közben fél kezed a csuklómra fonódik, így tartva távol egyetlen menedékemtől. - Gyerünk, nézz ki!
Szenvtelenül emelem tekintetem az ablakra, ami mintha csak kárörvendően nevetne rajtam, ahogy a kinti boldog világot nyitja megfakult lelkem elé.
Kora tavaszi napsütés szűrődik át a ház előtti bükkfa leveleinek szövevényén, ezzel absztrakt mintákat vázolva a parkettára. A párkányon két galamb csipeget az általad felszerelt madáretetőből, alkalmanként félve feltekintve ránk. Korán nyíló virágok illatát sodorja felém a langyos szellő, amely a függönyöket is lágyan ringatja.
Egykor talán én is gyönyörűnek találtam volna... De már nincs semmi gyönyörű ebben a világban.
- Aludni akarok.
- Eleget aludtál, most lemegyünk a szüleidhez! - állsz fel ellentmondást nem tűrően. Miért nem érted?
- Minek? Értelmetlen bárhova is mennem. - nézek fel rád megüvegesedett szemeimmel. Miért nem érzed amit én?
- Jonghyun... - sóhajtod, mielőtt rám emeled bizalomtól csillogó tekintetedet - Semmi sem értelmetlen. Nem felesleges. Minden nap ajándék, élj vele! - nyúlsz ismét megmerevedett kézfejemért - Ne vesztegess el egyet sem...

*

- Nem félsz? - kérdem rád se nézve.
Az ablak mellett ülünk, az esőt bámulva és hallgatjuk az üvegen kopogó vízcseppek tompa hangját. Egyedül ez töri meg azt a reménytelen csendet, amely a lelkemet emészti, és bármit teszek is, nem hajlandó elengedni.
- Mitől kéne félnem?
- A sötétségtől, az űrtől... a magánytól.
- Tényleg úgy gondolod, hogy ez vár ránk? - fordítod felém gyönyörű arcodat - A semmi?
- Talán. Nekem nem számít. Az én életem már most is ilyen. Üres, sötét, kietlen pusztaság...
- Egyszer majd nem így fogod látni. - mosolyod csak egy újabb tőr a már érzéketlenné vált szívembe.
- Akkor már késő lesz.
Lassan közelebb csúszol hozzám, kezedet a tenyerembe csúsztatod.
Miért vagy még mindig ilyen meleg? Hát nem látod? Nem érzed?
- Sosem késő, Hyu...

*

- Na, mit szólsz?
- Mégis minek jöttünk ide, Taemin? - nézek körül a kihalt tengerparton. Te ott állsz előttem, lábadat a homokba fúrva, az őszi szél szemedbe fújja aranyként ragyogó hajadat. De még így is gyönyörű vagy.
- Szeretem a tengert. - ülsz le mellém az egyik út széli padra, amin megérkezésünk óta kuporgok, és várom, hogy végre visszamehessek a szobába, amit otthonomnak csúfolnak. Talán ez a pad is olyan magányos, mint én. Egyedül, messze minden mástól, kitaszítva egy eldugott sétány mellé, ahol aligha találja meg bárki. - És tudom, hogy te is...
Érzelmek nélkül meredek az előttünk elterülő víztömegre, a partot látszólagos gyengédséggel nyaldosó hullámokra, amelyeken megcsillannak a lemenő Nap hamis ígéretű fénysugarai, gonoszul napfényes holnapot ígérve. A távolba nyúló kékség, ami megtévesztően végtelennek mutatja magát, egyszer mégis vége szakad, és onnan nincs tovább.
- Feneketlen, sötét és hideg... Akárcsak a halál.
- Örök, kiszámíthatatlan és erőteljes... Mint a szerelem.
Kezed ismét összekulcsolódik az enyémmel, egyetlen bizonyítékként utalva arra, hogy még mindig itt vagyok. Itt senyvedek ebben a nyomorúságos világban, ahol Te vagy az egyedüli reménysugár, közben attól rettegve, ez az egyetlen aprócska fénycsóva, mikor alszik ki és hagy magamra a teljes sötétségben kallódni.
- Mindig az ellenkezőjét látod annak, amit én. - Álomvilágban élsz...
- Mindennek megvan a jó oldala, Hyu. Akár hiszed, akár nem.
Sóhajtva nézek fel a messzi sötétedő égre, majd az alatta szintúgy lassan feketébe boruló vízre. A táj így már sokkal őszintébbnek látszik...
- Nem értem, hogy láthatod így a dolgokat, Tae...
- Nem minden csak fekete és fehér... - nézel rám gyönyörű szemeiddel, amelyekben lángot gyújt a lemenő Nap bíbor színe - Más szögből nézve minden más. És mindig van középút.

*

- A rohadt életbe... - csattanok fel, majd már nyúlok is a leejtett kanálért, de Te azonnal ott teremsz, hogy segíts.
- Majd én... - veszel elő egy tányért, majd elém rakod az asztalra. - Mit kérsz?
- Nem vagyok jó semmire...
- Hyu...
- Minek egyek, ha nem vagyok képes semmire?
- Butaságokat beszélsz. - érzem a kezed a vállamon, így próbálsz megnyugtatni.
Hát nem veszed észre, mit csinálsz? Hogy eléred, hogy teljesen tőled függjek, és nélküled már lélegezni sem vagyok képes? Hogy gyengébbé teszel, mint amilyen már így is vagyok...?
- Az életem értelmetlen. Az apámnak igaza volt, sosem értem semmit, most pedig már végképp nem...
- Dehogy is... - próbálsz megállítani, megszakítani saját magam mérhetetlen megalázásában, de nem törődöm vele.
- Sosem fogok kijutni ebből a helyzetből. Mert gyenge vagyok... Mindenkinek csak teher vagyok, miért éljek?!
Érzem, ahogy égető könnyeim utat akarnak törni maguknak, de próbálom őket fékezni. Az egyetlen ami számít még, az Te vagy. Nem akarom, hogy lásd vérző lelkem bizonyítékait.
- Hyu... Hyu figyelj rám... - nagy nehezen magad felé irányítod figyelmemet, még mielőtt teljesen elvesznék az önmagam iránt érzett gyűlöletben és szégyenben.  - Túl leszel rajta!
Elfordulnék, de hiába is próbálnék menekülni. Gyengéd kezeid most vasmarokként akadályoznak minden mozgásban.
- Túl leszel rajta... - belenézek a barna izzó gömbökbe, a lelked tükreibe. Vajon a Te lelked mitől lángol? - Erősebb vagy, mint hiszed, bármire képes vagy. Meg tudod csinálni, de ahhoz hinned kell magadban és elfelejteni a kétségeidet. Ne érdekeljen, mit mondanak mások, ne foglalkozz vele...
A szemeidből sugárzó láng szinte felemészt. A belőled sugárzó erő elképeszt...
- Ne értük tedd, ne apádért. Ne is értem... Önmagadért tedd!

*

- Hyu! Esik a hó!
Elragadtatva gyönyörködsz a kinti hóesésben. Gyermeteg izgalmad bárki másnál nevetségesnek találnám, nálad mégis melegséget gyújt dermedt szívemben, ha így látlak.
Mindig is csodáltalak, amiért az ilyen apróságoknak teljes szívedből tudtál örülni.
Mintha semmi gondod nem lenne. Mintha csak egy tökéletes világban élnél.
- Szerinted is gyönyörű? - kérdezed csodálattal, mikor már melletted vagyok.
A halvány fényben jobban is szemügyre veszem csokoládébarna szemeidet, melyek akár két kút,  melyekbe belenézve más helyre kerülsz, egy jobb világot látsz. Mosolyra húzódó ajkaidat, melyektől még a legreményvesztettebb ember is úgy érezheti, van még esélye, hisz ha a világ olyan szörnyű lenne, nem élhetne benne egy ilyen csoda, mint Te.
- Igen. Gyönyörű...
Csendben figyeljük, ahogy a selymes fehérség lassacskán befedi az utcákat, ezzel még ha csak egy  rövid időre is, megtisztítva a világot és a benne élőket minden bűnüktől és bajuktól.
- Hyu... Szeretnék kérni valamit. - mondod, tekinteted el sem szakítva a kristályosan csillogó fehérségről.
- Mondd csak...
- Szeretném ha talpra állnál... Ha segítség nélkül megállnál a lábadon.
Hosszú pillanatokig csend telepszik közénk. Csak a kintről beszűrődő gyerekzsivaj töri meg, amely a friss hóban ugráló gyerekektől ered, ahogy kiélvezik a tél első napjának ajándékát.
- Rendben. - válaszolom végül, átkarolva a válladat.
- Megígéred...? - kérdezed óvatosan, mielőtt közelebb bújsz hozzám. Még mindig meleg vagy... Hogy csinálod, hogy nem hűl ki a szíved még ebben a dermesztő hidegben sem, amikor minden más jéggé fagy? Hogyan?
- Megígérem...

*

- Boldog új évet! - suttogod egy csókot adva, amelybe mindketten igyekszünk belesűríteni minden szerelmünk, annak ellenére, hogy tudjuk, ez lehetetlen. Nem létezik olyan csók a világon, ami átadhatná mindazt, amit irántad érzek.
A bizalmat, a szeretetet, a csodálatot, a tiszteletet, és minden más megnevezhetetlen kötődést, ami összeköt Veled.
Te vagy Minden.
- Boldog új évet neked is.
Éjfélt ütött az óra, eddigi életem legnehezebb évének végét kongatva, melyet egyetlen oknál fogva éltem túl. Miattad.
Csendben figyeljük az ablakból látszó tűzijátékokat, ahogy a színes rakéták virágba borítják a sötét eget, ezzel elrejtve komor feketeségét, életet lehelve belé, ahogy Te tetted velem.
Még ha múlandó is, most hogy itt fekszel a karjaim között, tested és lelked forrósága átmelegíti dermedt lényemet, csak most az egyszer, úgy érzem, minden rendben...
Mégis, ahogy ez a pillanatnyi tökéletesség kezd feledésbe merülni, ismét felszínre törnek legbelsőbb félelmeim.
Sugárzó meleged ellenére is megborzongok, ahogy ezek a szörnyű gondolatok ismét berágják magukat az elmémbe.
- Mi a baj? - fordulsz felém aggodalmasan. Nem akarom, hogy aggódj értem...
- Félek... - suttogásom épp csak hallható a sötét szobában.
- Mitől félsz?
Te sem emeled feljebb a hangod, hisz felesleges.
- Nem akarok egyedül maradni...
Bár tudtam, önzőség amit mondok, meg is utálhattál volna érte... de Te mégis csak mosolyogva öleltél szorosabban, engedve, hogy melegséged újra átjárja elgémberedett tagjaim.
- Sosem leszel egyedül. - suttogod a szemembe nézve. A sötétség ellenére is tisztán látom az őszinteséget és a szerelmet, ahogy rám nézel. - Én mindig melletted leszek...
- Megígéred? - arcodat simogatom, igyekezve megjegyezni puha bőröd minden érintését.
Lágy csókot lehelsz a számra, ezzel megpecsételve következő mondatod.
- Megígérem...

*

És valóban mindig mellettem voltál.
Pedig már több, mint három éve, hogy megígérted nekem...
Az arcomat lágyan simogató nyári szellő, a madarak felém szálló éneke és a virágok édes illata eszembe juttatja azt a reggelt.
"Gyönyörűen süt a nap..."
- Gyönyörű, nem igaz? - nézek hátra a vállam fölött.
- De, gyönyörű napunk van, Jong. - válaszolja mosolyogva Kibum.
"A családod vár rád..."
- Mikor érnek ide a szüleim?
- Pár óra múlva. - néz Kibum az órájára. - Addigra beszéltétek meg.
"És nézd csak, ki van itt..."
- Szerinted is szép nap van ma, ugye Roo? - nézek le az engedelmesen, lábam mellett ücsörgő szőrcsimbókra, aki egy ugatással jelzi egyetértését.
Mégsem tökéletes...
- Jong, mit csinálsz? - kap utánam Kibum, de én lerázom a karját.
- Megígértem Neki...
Bólintva tudomásul veszi, majd hátrébb lép.
Megtámaszkodva emelem meg magam, majd visszaesem, mikor a karjaim nem bírnak el.
De nem adom fel.
"Erősebb vagy, mint hiszed, bármire képes vagy..."
A tolószék keservesen megnyikordul a súlyom alatt, ahogy újra nekigyürkőzöm.
A kerekek elmozdulnak, de Kibum azonnal elkapja a kocsit, hogy támogatást nyújtson.
"Meg tudod csinálni, de ahhoz hinned kell magadban és elfelejteni a kétségeidet..."
Lassan leteszem a jobb lábam a földre, majd leemelem a másikat is.
- Jong, talán nem kéne...
"Ne érdekeljen, mit mondanak mások, ne foglalkozz vele..."
- Megcsinálom!
Óvatosan elemelkedem az üléstől és kinyújtom a térdeim.
"Ne értük tedd, ne apádért. Ne is értem..."
De Érted teszem...
Álló helyzetbe emelem magam, majd nagyot nyelve elengedem a kartámlát.
Ingatagon igyekszem megtartani az egyensúlyom, ahogy évek óta először állok saját erőmből a lábamon.
Lassan lépek egyet előre a füves talajon, majd még egyet.
Ahogy megígérted, mindig mellettem voltál.
Még most is, mikor saját lábamon sétálok oda, és letérdelek a márványlap elé, amire a Te neved vésték.
- Megígértem... - suttogom, miközben a neved alá teszem kedvenc virágaid egyikét. - Hiányzol...
Egy kósza könnycsepp gördül le az arcomon, elhomályosítva az oly ismerős és szeretett nevet.
Már nem próbálom visszafogni.
Hiányod megannyi sebet ejtett meggyötört lelkemen, most pedig hagyom vérezni.
Hagyom, hogy fájdalmam kitörjön könnycseppekbe zárva, ezzel bizonyítva, milyen fontos vagy nekem még mindig.
Te tartottad bennem a lelket, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább, Te gyógyítottad meg megszakadt szívemet, mikor összetört milliónyi szilánkra. Te állítottál talpra.
Tudom, hogy mikor megígértetted velem, Te erre gondoltál, és nem a fizikai felépülésemre. Hisz azt mondtad, azt önmagamért tegyem.
Önmagamért tettem, hisz Te is a részem vagy.
Most és mindörökké.
Abban az egy évben rengeteg dolog történt. A balesetemet követően, mikor megtudtam, hogy beteg vagy, azt hittem, mindennek vége.
Te sokkal erősebb voltál, mint én. Engem is támogattál, mikor neked sokkal nagyobb problémád volt.
Csak épp, ezt Te elfogadtad.
Én nem tudtam elfogadni a tényt, hogy elveszítelek, és nem tehetek ellene semmit. Még járni sem voltam képes, ez pedig annyira fájt és megrémített, hogy teljesen elzárkóztam.
Te mégis visszahoztál önmagam sötétségéből, és talpra állítottál minden lehetséges módon.
- Szeretlek, Tae... - suttogom megállíthatatlanul patakzó könnyekkel. - Nagyon hálás vagyok neked mindenért, Kicsim... Te vagy a mindenem.
Reszketve simítok végig kőbe vésett neveden, és mintha ismét a Te kezedet érezném végigsimítani az arcomon.
- Még látjuk egymást. Újra látni foglak. Megígérem...